A magyar költészet napja

Egy kissé talán már későn írom ezt a bejegyzést, de ma kirándulni voltam, amely keretében Tordát, Torockót, Torockószentgyörgyöt, Nagyenyedet látogattuk meg. Mindenhol gyönyörű volt, Torockó a csodaszép házaival, a Székelykővel, de a legjobban meghatott talán ott járni, ahol annak idején egyik kedvenc költőm Áprily Lajos tanároskodott, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Ezért a Magyar Költészet Napja alkalmából egy Áprily verset hoztam ismét, én nem tudom megunni. Az alábbi emléktábla az éppen renoválás alatt álló Kollégium falán található.

Áprily Lajos: Enyedi csend 

 Enyedi csend, - ma megkívántalak.

Hogy ültél kertek s százéves falak
áldott hűsében, dombok vállain –
Gyümölcseim sárgára benned értek
s benned fakadtak friss virágaim.
Belőled jöttek a könyvtár-homályban
öreg könyvekbe bűvölt szellemek.
Szent álmodásod a torony-harang is
csak bársony ujjal érintette meg.
Ha sűrű volt, te hűtötted le vérem,
te őriztél a városvég felett,
hol a kápolnadombi sétatéren
tanyát fogtunk a vesztett ház helyett.
Vidéki voltál. Zsibbadt. Egyzenéjű.
De egy-zenédben hogy dalolt a szín,
ha – mint aranyhal kristálykút-fenéken –
mélyedben olykor megcsillant a rím.
Voltál nászinduló és dajka-dallam,
bróm békessége és halál-követ.
Apám nyolcvanhatéves ősz fejével
öledbe hullt a méhesből jövet.
S volt egy napod. Az Isten fénye késett,
sötétbe hullt a megbomlott világ.
jaj, most is hallom rémült szívverésed,
s hallom, milyen vad-éleset sikoltasz,
amikor átdöfnek piros szuronnyal
az első ellenséges trombiták.
Ezt pesti utca-lázban énekeltem.
Füst hullt a zajba és kémény-salak.
Enyedi csend – te régi, drága, tiszta,
reád gondoltam és áldottalak.